Manapság minden a versenyről szól. Hajtunk, hogy a legjobbak legyünk, hogy minél többet teljesítsünk, hogy minél kevesebb élményből maradjunk ki. Sokszor már a gyerekeket erre trenírozzuk, pedig nekik még nyugalomra, sürgetettség-mentes játékra lenne szükségük.
Szerintem a gyermeknevelésben a versenyeztetés kifejezetten káros, különösen ha abból az egyik fél győztesként, a másik vesztesként kerül ki. Az teljesen más, amikor az a cél, hogy adott zeneszám alatt fel tudunk-e öltözni, mint az, hogy ki a gyorsabb a felöltözésben. Az előbbi példában egymás mellett versenyzünk és igazából az idő a versenytársunk, míg utóbbi esetben egymás ellen, amikor is valaki felülkerekedik a másikon, legyőzi azt. Persze a testvérek folyton összemérik magukat egymással, versengenek a figyelmünkért, de mi szülők, ne kreáljunk szándékosan versenyhelyzeteket köztük, vagy legalábbis úgy tegyük ezt, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettek legyenek .
A gyerekek szépen megtanulják a játékon keresztül, milyen győzni és veszíteni. Otthon ehhez elsősorban a közös társasjátékozás, kártyázás nyújt lehetőséget.
Vannak gyerekek, akik nehezen élik meg, sírással, érzelmi viharral reagálnak akkor, ha elveszítik a játékot. Mit is tehetünk annak érdekében, hogy ez változzon?
Fontos leszögeznünk, hogy ez normális jelenség, amely a gyakorlással egyre elfogadhatóbb lesz. A kudarctűrés fejleszthető. Természetes, hogy amikor veszítünk, akkor szomorúak, dühösek, csalódottak vagyunk. A gyerekek különösen nem tudják még az érzelmeiket szabályozni, így ez a viselkedésükben is kifejezetten megmutatkozik. (Felborítják a játékot, otthagynak minket, szavakban is kifejezik csalódottságukat.)
Sokan választhatják azt, hogy mindig hagyják nyerni a gyerekeket. Kimondva vagy kimondatlanul előnyt adnak nekik, ők örülnek és így elkerülik a kiakadást. Ebben az esetben a játék a szülő számára vajmi kevés örömet, élvezetet okoz, nem őszinte és a gyermeknek sem adatik meg a lehetőség a fejlődésre.
A másik végletet azok a szülők jelentik, akik keményen felveszik a harcot már a kicsi gyerekekkel is, így megtanítva nekik, hogy a világ kegyetlen, ők gyengék és ügyetlenek, nem nyerhetnek, ha csak nincs szerencséjük. 6 éves korig ezt a hozzáállást érdemes kerülni, hisz a gyerekek szabálytudata ekkor kezd igazán fejlődni.
Én azt tapasztalom, hogy a legtöbb társasban nem tud nyerni a gyerek még ellenem, mert az ő figyelme, gyorsasága, emlékezete nem olyan jó még, mint az enyém. Ergo ha nem hagynám nyerni, akkor sosem lenne sikerélménye. Ez alól kivételt képez az, ami nagyban a szerencsén múlik, de azok a játékok nem igazán jelentenek kihívást, ellenben pozitív élményt adhatnak.
Léteznek kooperatív játékok, amelyekkel látszólag el tudjuk kerülni a családon belüli győztes-vesztes felállás kialakulását, hiszen ilyenkor egy csapatként küzdünk egy cél eléréséért vagy valami ellen. Ebben az esetben könnyebb elviselni a vereséget, hiszen mindenkit érint, együtt tehetünk róla. Ugyanakkor a fentiekhez hasonlóan elmúlasztunk remek alkalmakat arra, hogy a gyermekünk a szeretetünk és bizalmunk által megtartott térben kifakadhasson, sírhasson, kiadhassa magából azt a feszültséget, ami őt éppen nyomasztja. Érdemes a “Vesztettem.” “hisztijei” mögött meglátni a puttyonyuk további tartalmát is: az óvodai vagy iskolai sikertelenségek, a testvérrivalizálások és az egyéb történések fájdalmát, dühét.
Tehát a kudarctűrés fejlesztése elodázható azzal, ha nyerni hagyjuk őket, és növelhető ha a szabályok szerint játszunk velük vagy kooperatív társasjátékokkal. Hiszen ezen társasok esetében együtt vesztünk vagy együtt érünk el egy célt, és ezt könnyebb elviselnie a gyermeknek, mint amikor csak az egyéni teljesítménye számít. Így ráadásul kiküszöbölhető a gyerekek közötti képességbeli, életkori különbség is.
Vannak gyerekek, akik mindent megtesznek azért, hogy előnyre tegyenek szert, nyerjenek, mégpedig úgy, hogy nem tartják be a szabályokat. Ha csaláson kapjuk a gyermeket, szemet hunyhatunk felette, de jelezhetjük is neki, hogy mi így nem szeretnénk játszani. Felhívhatjuk a figyelmét arra, hogy a szabályok egyoldalú módosítása nem igazságos. Ha mások észreveszik ezt, mérgesek lehetnek rá és ez a játék végét jelentheti.
Azt tudnunk kell, hogy a szabálytudat kialakulása hosszú folyamat. Ugyan léteznek társasjátékok 2 éveseknek is, a szabályjátékok nagy fejlődést mutatnak 4 éves kor környékén, de a szabálytudat még ekkor is fejlődés alatt áll. A szabályjátékhoz szükséges a kognitív fejlettség egy bizonyos szintje, hogy a gyermek megértse a szabályokat, ahogy az is, hogy képes legyen több nézőpont figyelembevételére (azaz a decentrálásra), hiszen csak így tud alkalmazkodni a szabályokhoz. A frusztrációtűrés egy bizonyos szintje is elengedhetetlen, hisz a játékban meg fogja tapasztalni, hogy a vágyai nem teljesülhetnek, hogy nem győzhet mindig. A szabályjáték öröme a valóságos vagy jelképes jutalommal járó győzelem, mely nem csak a versennyel érhető el, hanem például egy feladat teljesítésével is.
A versenyhelyzetek jó lehetőséget adnak arra, hogy tudatosítsuk azt is, hogy
- nem vagyunk/leszünk / lehetünk mindenben jók. Van, aki gyorsan fut, más gyönyörűen rajzol.
- a gyakorlástól ügyesebbek lehetünk.
- vannak játékok, amik a szerencsén múlnak, vannak olyanok, ahol a tudás vagy az ügyesség számít, míg másokban ezek vegyesen jelennek meg. “Ez a játék a szerencséről szól, most neked kevesebb jutott belőle.”
- lehet nemet mondani egy versenyre. Ha úgy érzi, hogy veszíteni fog, megkímélheti magát a csalódástól.
- kiegyenlítetlen erőviszonyok esetén lehet kérni, hogy olyanok legyenek a feltételek, amikor neki is van esélye.
- nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Jelen voltunk, küzdöttünk, de nem sikerült a legjobbnak lennünk. Vagy éppen nem volt szerencsénk. Ilyen esetben visszadobhatjuk a labdát a gyerkőcnek az alábbi kérdéssel: “nyerni akarsz vagy játszani?”
- a közös játék, a jó hangulat a fontos, nem a győzelem a cél. “Az nyer, aki a legjobban élvezi a játékot.”
- miért is van szüksége arra, hogy ő nyerjen? Mit jelent ez számára? És mit is jelent valójában? Csupán annyit, hogy ő ebben a pillanatban, ezen körülmények közt, jobb volt. De máskor, másban nem feltétlenül lesz ez igy.
A humor is sokat tud segíteni, ha minden sikeres vagy sikertelen fordulót erősen eltúlozva, és viccesen reagálunk le.
Rendezzetek bajnokságokat! Ebben az esetben több játék eredménye számít, az összegzésnél már érzelmileg távolabb lesz, mint közvetlenül a játék végén.
Nagy különbségek lehetnek abban is, hogy mekkora feneket kerítünk a győzelemnek, vereségnek. Hagyjuk ünnepelni a győztest, szomorkodni a vesztest? Esetleg dobogót állítunk, gratulálva minden érmesnek? Ha nyerünk, akkor se dörgöljük a gyermek orra alá, zárjuk rövidre, ajánljunk újabb kört, amiben lehet, hogy ő fog nyerni, kooperatív játékot vagy játszunk mást.
Érdemes ezeket a gondolatokat elültetnünk magunkban és gyermekünkben is a versenyhelyzetek kapcsán.
Elmondhatjuk egy nagycsoportosnak már azt is, hogy ha nyerni hagyjuk, akkor olyan, mintha lenéznénk, nem tekintenénk rá teljes értékű partnerként. Viszont ha nem engedünk, akkor a győzelme sokkal nagyobb dicsőség lesz, hiszen egy felnőttet legyőzni nem könnyű.
Ha nem hagyjuk veszíteni, az a gyerek számára nem hasznos. Csak a szülőnek könnyebb tőle, a gyereknek viszont hosszú távon nem érdeke. A negatív érzelmek megélését és a kudarc kezelését is tanulni kell, és inkább otthon, a szülőkkel élje ezt meg, minthogy először az iskolában találkozzon vele.
Szerintem itt is érdemes az arany középutat megtalálni. Lehetnek olyan játékok, amikor előnyt adsz (például egy gyorsasági, észlelésen alapuló játékban egy 3-4 évessel szemben, de egy 6 évessel már felveszed a harcot), lehetnek olyan játékok, amikor kiváltságokban van része, amikor segítesz neki, lehet olyan is, amikor hagyod nyerni, lehetnek kooperatív játékaitok is, amelyekkel együtt, csapatként tapasztaljátok meg a vereséget és a győzelmet. És egyszer csak elérkezik az idő, amikor csak játszanotok kell, mert teljes értékű partnered lesz a társasjátékokban is.
Tehát a vereség miatti “hiszti” ne tartson vissza, meghallgatod a sírását (nem feltétlenül kell vigasztalni, csak jelen lenni, kihangosítani és elfogadni az érzéseit), és legközelebb könnyebb lesz. Azonban az életkori besorolást mindig tartsátok be, ne lőjetek életkorban és képességekben sem, sem nagyon alá, sem nagyon fölé.
Ha érdeklődsz a társasjátékozás iránt, hallgasd meg Lencse Máté társasjáték-tervezővel (és édesapával) való beszélgetésünket a JátszóTér podcastben. Mátéék játékos szokásairól itt olvashatsz bővebben.