Ezen sorozat keretében játékos szülőket hívok segítségül, hogy meséljenek nekünk a játszási szokásaikról, arról, hogyan alakítja a játék (és a mese) a gyermekeikkel való kapcsolatukat. Bízom benne, hogy a beszélgetés inspirációul szolgál majd arra, hogy lehet, sőt érdemes felnőttként is a játékok földjén kalandozni.
Évi: Szia Nóra! Köszönöm, hogy vállaltad a felkérésem és mesélsz a családotok játszási szokásairól, a játékokon keresztüli kapcsolódási módjaitokról. Instagramon találtam rád és követem egy ideje a megosztásaidat, melyek a lassú, nyugodt, természetközeli, örömteli családi életről szólnak. Mesélj egy picit magatokról!
Nóra: Vető Nóra vagyok, egy lassan 6 éves kislány anyukája. A kislányunk majdnem 3 éves volt, amikor örökbefogadtuk őt. Hosszú utat járt be, sok gondozási helyen megfordult, míg megérkezett a családunkba, így aztán nem egy tündérmeseként indult a kapcsolatunk. Mint a legtöbb örökbefogadás, a mi egymásra találásunk is viharos gyorsasággal és hirtelenséggel történt. Mivel nem tudtuk előre, hogy ki, hány évesen, és mikor fog majd érkezni hozzánk, így a gyerekszobáját és az első játékait is 2 nap alatt, kutyafuttában kellett beszereznünk, berendeznünk. Az első jónéhány hónapunk az ismerkedéssel és a megérkezéssel telt. Ebben az időszakban minden időt együtt töltöttünk, mert az újabb elhagyatástól rettegő kislányunk szó szerint minden pillanatban igényelte a figyelmünket és az aktív jelenlétünket. Azt gondoltam, hogy csodálatos módja lesz az ismerkedésnek a közösen töltött idő és a közös játék, de hamar rá kellett jönnöm, hogy neki – hiába 3 éves – nincs saját élménye és tapasztalata a közös játékról, de még a játék öröméről sem nagyon. Értetlen és várakozó pillantásokat mért rám, ha a kezébe adtam egy labdát vagy egy plüssállatot. Az első hónapokban arról szóltak a közös játékaink, hogy én “rendeltetésszerűen használtam” a játékokat a jelenlétében, és próbáltam őt bevonni, játékra hívni. Ő pedig általában csak abban lelte örömét, hogy megfigyelte, a polcon vagy a dobozában hol a helye az adott játéknak, majd miután megunta a próbálkozásaimat, akkurátusan visszapakolt mindent a helyére. Innen indultunk felfedezni a közös játék örömét.
Évi: Te hogy állsz a játékokhoz? Mit szeretsz játszani? Honnan inspirálódsz?
Nóra: A gyerekkorom egyik legnagyobb ajándéka számomra, hogy kevés kész játékom volt. Alig tudok visszaemlékezni tárgyakra, amik körülvettek, sokkal több emlékem van viszont arról, hogy a szomszéd gyerekekkel összejárunk, és folyamatosan új játékokat, elfoglaltságokat találunk ki magunknak. Rengeteg időt töltöttünk a szabadban, és visszatekintve csodálom a kreativitásunkat, amivel saját világokat tudtunk építeni magunk köré felnőtt segítség nélkül. Amikor arról álmodoztam, hogy egyszer én is anyuka leszek, abban biztos voltam, hogy ebből a terességből, ebből a szabadságból és a kreativitás öröméből mindenképp szeretnék átadni a gyerekeimnek, ezért is voltam biztos abban, hogy vidéki, falusi környezetben szeretnék gyermeket nevelni.
Anyaként a legnagyobb inspirációm a játékra továbbra is a természet. Tudom, hogy nagyon sok elérhető információ, nevelési módszer, irányelv, tudásanyag elérhető a játékkal és játékra hívással kapcsolatban, de az az érzésem, hogy ahogy a gyerekemet szeretném megóvni a túl sok ingertől, úgy nekem is igényem van arra, hogy bízhassak a saját belső iránytűmben, az intuíciómban azzal kapcsolatban, hogy hogyan tudunk az aktuális élethelyzetben jól kapcsolódni. És azt hiszem, arra is rájöttem, hogy szeretném, hogy a játék nekem is maradhasson öröm, és ne legyen belőle egy újabb feladat! Emiatt nem is keresek tudatosan vagy célzottan inspirációt az online térben, de mindig örülök, ha spontán, egyszerűen megvalósítható és különösebb kellékeket nem igénylő játékokat látok más anyukáknál, amik engem hívnak játékra. 🙂
Évi: Mit játszik legszívesebben a gyermeked?
Nóra: A legelső játék, amivel a kislányom önállóan elfoglalta magát 3 kis fából készült báb volt, amivel eljátszott egy családi jelenetet. Nagyon fontos pillanat volt ez nekem is, hogy megértsem, mennyire mágikus szám a 3-as az ő életében. Anya, apa, és ő maga, mint az élet új dimenziója, új kerete, amit akkoriban realizált. A szerepjáték azóta is a kedvenc elfoglaltsága. Vannak visszatérő szereplői a történeteknek, de nagyon szeretem látni, ahogy bármit be tud vonni ezekbe a játékokba. Ha be tudok kapcsolódni a jelenetek valamelyikébe, az mindig csodás módja annak, hogy megtudjak valamit az ő belső világából, az oviban aznap történt eseményekről, és a benne aktuálisan kavargó érzésekből. Azt is látom, hogy ezekben a szerepjátékokban megéli, hogy van tér és idő az életében, amikor ő irányítja a világ alakulását, nála van a kontroll és szépen lassan növesztgeti az önbizalmát. Emiatt nem mindig könnyű bekapcsolódni – hiszen akkor már nem mindent ő irányít, de nagy örömömet lelem például abban, hogy berendezzek egy-egy teret, “színpadot”, amiben aztán ő megtalálja a történetet, amit elmesélne.
Évi: Jellemző a gyermekedre, hogy egyedül elfoglalja magát? Milyen arányban van egymással az önálló játék és a szülőt is bevonó játéktevékenység?
Nóra: Az utóbbi 1 évben már egészen gyakori, hogy egyedül elfoglalja magát 1-2 órára is, de mivel a kislányunk egyke, ezért nagy igénye van arra, hogy időnként bevonjon minket is, vagy legalább visszacsatolást, reakciót kérjen tőlünk a játékára. Igyekszem úgy alakítani a délután együtt töltött időt, hogy az ovi után legyen legalább 1 óránk, amit intenzíven együtt töltünk. Szeretünk lassan bóklászni hazafelé a közeli dombokon. Ilyenkor kincseket gyűjtögetünk, meglátogatjuk a kedvenc fáinkat, állatainkat, a kincsekből apró mandalákat vagy egyéb alkotásokat építünk. Nem feltétlenül játszunk a szó szoros értelmében, de nyitottá, szabaddá és spontánná szeretem tenni ezeket a sétákat, amiben van tér játékra, kapcsolódásra, a napi élmények megosztására. Ilyenkor van tér egy kis zsilipelésre és ventilálásra, hogy ne vigyük haza az ovi összes ingerét és stresszét. Ezután általában eljátszik még otthon egy kicsit egyedül, amíg előkészítjük a vacsorát, és a legideálisabb forgatókönyv az, ha van időnk az apukájával együtt hármasban kártyázni vagy társasozni egyet mielőtt közösen megvacsorázunk. Így érzek igazán kereknek egy átlagos hétköznapot.
Évi: Milyen tanácsot adnál az élvezetes, kapcsolódást segítő játékhoz?
Nóra: Ha lehet, válasszunk olyan játékot, ami nekünk is élvezetes és hívogató, és amiben mi is örömünket leljük! Azt hiszem, anyaként az egyik legnagyobb tanulság nekem, hogy elsősorban a saját igényeimmel kell tisztában lennem ahhoz, hogy úgy tudjak jelen lenni a gyermekemmel, ahogy arra neki szüksége van. Ha ő olyan tevékenységbe hív meg, amihez semmi kedvem, sőt, érzem, hogy a meglévő feszültségszintemet növelné – például egy nagyon zajos vagy kusza játék – akkor nemet mondani erre teljesen oké, sőt, mindkettőnk érdeke, hogy nemet mondjak, és felajánljak egyéb opciókat, amiben nekem jól esne most kapcsolódni. Így fordul elő gyakran, hogy táncolni hívom őt, amiben pár perc alatt én is meg tudok érkezni a testembe, ki tudom ugrálni a feszültségemet, és aztán könnyebben kapcsolódom. Az is nagyon sokszor beválik, hogy olyan rövid játékkal indítunk, amiben adott a fizikai kapcsolódás, a fizikai közelség. Lehet, hogy előveszem a kedvenc könyvét, hogy szívesen az ölembe huppanjon egy rövid ideig, vagy közösen tornázunk, hintázunk, hogy közben egymás ritmusára hangolódjunk.
Nálunk a közös étkezés is a kapcsolódás és a játék fontos terepe. Játék abban az értelemben, hogy jól esik néha rítust teremteni a közös evésből. Éttermet varázsolni a teraszon lévő kisasztalból, gyertyafényes vacsorát feldíszített asztalon elfogyasztani, vagy nyáron ünnepi piknikeket rendezni a kertben, és bevonni őt is a dekorálásba, az ünnepi étkészlet kiválasztásába, stb…
Az évkör ünnepeihez való kapcsolódás nagyon sokat segít nekem abban is, hogy aktuális és apró rítusokat hozzunk be az életünkbe játékosan, a természet körforgásához kapcsolódóan. Ezek nagyon klassz támpontot adnak nekem is, és nagyon inspiráló ilyen módon is a természethez kapcsolódni.
Emellett nagyon hiszek abban, hogy a környezet, amiben élünk, meghatározza, hogy hogyan mozgunk benne, mihez van kedvünk, mire hív a tér. Ezért mindig igyekszem odafigyelni arra, hogy kevés tárgy, kevés fizikai játék legyen elől a térben, és ezek is úgy legyenek elrendezve, hogy hívjanak, csalogassanak játékra azáltal, hogy nem a káosz, hanem az alkotás, a rend, és teremtés lehetőségét látjuk benne.
Ha szeretnéd te is követni Nóráék egyszerű, de nagyszerű, nyugalmat árasztó játékait az Instagramon, itt éred el: tartom.a.teret.
