Amikor világra jön az édesanyja testéből a csecsemő, a szimbiózis mámorában még távolinak tűnik a tőle való elválás, az intézménykezdés. Pedig gyorsan elröppen az első három év. Ezt az időszakot fogom most áttekinteni, hogy megértsd a folyamatot és eme tudás fényében könnyebb legyen a beszoktatás időszaka is.
Margaret Mahler (magyar származású pszichoanalitikus) szeparációs-individuációs folyamatként írta le pszichológiai én születését. Megfigyelései szerint születése után közvetlenül a csecsemő csak saját magával van elfoglalva (ez a normál autisztikus fázis), aztán az anyát (vagy elsődleges gondozót) és önmagát egyként éli meg. Ez a szimbiotikus fázis. 4 hónapos kortól a baba elkezdi felfedezni a saját testének határait, a külvilágot, édesanyját. (Ez a differenciáció és testkép alakulásának alfázisa.) 10 hónapos kortól, a mozgásfejlődésnek köszönhetően már fizikailag is képes eltávolodni az édesanyjától, nélküle is felfedezni, ugyanakkor szüksége van még az anya által nyújtott megnyugtató bázisra, ahova gyakran visszatér “tankolni” (10-18 hó). Elkezd benne tudatosulni, hogy ő az anyjától függetlenül létező személy. Ez ijesztő számára, így hol közeledik, hol függetlenedni próbál (18-24 hónap, Újraközeledés alfázisa), utóbbit egyre töbebt gyakorolva. 3 éves korra megszilárdul az individualitása, azaz, hogy önmagát különálló egyénnek gondolja.
A baba a környezet felfedezése során, valamikor 4 és 8 hónapos kora között rájön arra, hogy az emberek és a tárgyak még akkor is léteznek, ha ő éppen nem látja, hallja azokat. Ez a tárgyállandóság. Mielőtt ez kialakul, a baba nem keresi a látóteréből kikerülő játékát sem a szemével, sem mozgással, nem lesz szomorú, ha nem találja, mert ő még azt gondolja, hogy amit nem lát, az nem létezik.
A tárgyállandóság kialakulását tesztelhetjük a kukucs-játékkal. A tili-toli és az ablakos könyvek is segíthetik eme tudás elsajátítását, de játszhatunk úgy is ekkor a babával, hogy félig eltakarunk előtte tárgyakat, messzebb, de azért látótávolságán belülre tesszük őket és keresésre bíztatjuk.
A tárgyállandóság egy fontos lépés a szimbolikus gondolkodás fejlődésében, mely az utánzáson alapuló szerepjátékoknál, az emlékezet és a nyelvi készségek fejlődésében is elengedhetetlen. De kiemelt szerepe van az érzelmi fejlődés szempontjából is, ugyanis a tárgyállandóság megértése miatt alakul ki a tudat a babában, hogy a szülei akkor is léteznek, ha nincsenek jelen. Márpedig az, hogy nincsen jelen az, aki az életben maradását biztosítja (anya/ elsődleges gondozó), az hatalmas szorongással tölti el a picit. Ez a szeparációs szorongás. Mindennek hatására nagyban megváltozhat a baba viselkedése, félhet vagy ideges lehet, amikor szüleitől vagy gondozóitól el kell válnia, és sírhat, amikor nem lát, nem hall minket. Ez azért történik, mert a baba most már tudja, hogy a szülő akkor is létezik, ha kimegy a szobából, és nem örül annak, hogy nincs ott vele. Ez egy átmeneti időszak. Ahogy fentebb olvashattad, a baba ilyenkor “tankolni”, töltekezni jár a szülőhöz és néhány hónap illetve rengeteg pozitív megerősítés után megtanulja, hogy ha anya most nincs is jelen, vissza fog jönni, illetve van valaki más, aki biztonságot, gondoskodást nyújt.
A szeparációs szorongásra érdemes testkontaktussal járó megnyugtatással, öleléssel, ringatással, türelmesen reagálni. Ugyanis az itt megtapasztalt alapélmény aktiválódik majd később minden elválásnál, szeparációs helyzetnél (az alvás is az), így a bölcsődei, óvodai beszoktatásnál, iskolakezdésnél is. A testkontaktus hatására oxitocin termelődik, mely csökkenti a stresszt, segít megnyugodni. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy az elválási rituálénak része legyen az ölelés is, különösen a kezdetekkor. Ha szeretnéd játékos ölelésekkel, puszikkal feldobni a kapcsolatotokat, nézd meg a Bolt menüpont alatt a PusziKaland kártyacsomagot.
A szeparációs szorongás oldódását támogatja a kukucs-játék, amikor elbújsz egy textil vagy a kezeid mögé, majd előbukkansz onnan. Ilyenkor miniben éli át a gyermek, az anya eltűnése miatti aggodalmat és a felbukkanása miatt érzett örömöt, megkönnyebbülést, mely nevetés formájában tör ki belőle, oldva feszültségét.
Éppen emiatt érdemes a nagyobb, bölcsődét, óvodát kezdő gyerekekkel bújócskát játszani. A keresgélés izgalma, a megtalálás öröme megerősíti őket abban, hogy a szülei léteznek akkor is, ha nem látja őket, érte fognak menni.
Azért, hogy a baba számára könnyebb legyen a szeparáció, egy puha, meleg tárgyat kiválaszthat, mely átmenetet jelent számára önmaga és az anya (vagy elsődleges gondozó) között. Ez a biztonságot nyújtó, különleges jelentőségű tárgy az átmeneti tárgy. A fogalmat Donald Winnicott brit gyermekpszichoanalitikus vezette be, akinek az elég jó anya kifejezést is köszönhetjük. Az átmeneti tárgy egy olyan tárgy – például egy rongyi, plüssállat, pelusdarab –, ami egy kisgyermek életében különösen fontossá válik, és ami segít neki átvészelni az elválásokat, megnyugodni, megküzdeni a feszültséggel. Ugyanis a gyermek összeköti képzeletben az anya megnyugtató jelenlétével.
Az átmeneti tárgy kapocs az anya (gondozó) és a külvilág között – azaz átmenet a „bensőséges mi” és az egyre függetlenebb „én” között. Biztonságérzetet ad, ha anya (vagy az elsődleges gondozó) fizikailag nincs jelen. Segít a megnyugvásban, alvásnál, elválásnál, szorongást okozó helyzetekben. Így egyfajta önmegnyugtató eszköz lesz, ami a belső érzelmi szabályozás alapjait is támogatja.
Ahogy láttuk, a gyermek számára az első időszakban az anya és a baba szinte egy egységet alkot. Az átmeneti tárgy megjelenése azt jelzi, hogy a gyermek kezdi érzékelni magát különálló lényként, de még szüksége van valami az anyához „hidat képező” dologra. Ez a tárgy a gyermeknek a biztonság belső reprezentációja lesz.
Emiatt különösen fontos, hogy a bölcsődébe, óvodába elvihesse magával ezt a tárgyat a kicsi. Ideális esetben az első időszakban napközben is vele lehet, hiszen aktívan igényelheti az anya, az otthon hiánya, az idegen helyzet kiváltotta szorongásra a megnyugvást, a biztonság érzetét. Amint a gyermek megtapasztalja, hogy az intézmény biztonságos hely, hogy a szülei érte mennek, hogy az óvónéni képes megnyugtatni, szeretni őt, nem lesz már rá olyan aktívan szüksége. Mivel az elalvás is szeparációs helyzet, ezért ilyenkor különösen nagy szükségük lehet a gyerekeknek a kis kedvenceikre. Szóval figyeljünk rá, hogy ott legyen az óvodában, hogy elővehesse, ha fájdalma van, ha elhagyatottnak érzi magát, illetve bevihesse magával a gyermek alváshoz.
Hogy mit gondol minderről egy óvodapedagógus, azt hallgasd meg a JátszóTér podcast 13. részében, melyben Ittzés Eszterrel beszélgettünk az óvodai játékról.